Az USA hegemón igényei és fegyverei nem teremtenek rendet és békét.
Michael von der Schulenburg az ENSZ korábbi főtitkárhelyettese volt, és több mint 34 éven át dolgozott a világ számos háborús övezetében, vezető szerepet játszva az ENSZ békemisszióiban. A közelmúltban választották be az EU Parlamentjébe a Bündnis Sahra Wagenknecht képviseletében
Read the English version HERE
Lesen Sie die deutsche Fassung HIER
Lire la version française ICI
Leggi la versione italiana QUI
Az ukrajnai háború kapcsán ismét fel kell tennünk magunknak az emberiség békés jövője szempontjából talán legfontosabb kérdést: létezhet-e olyan világ, amelyben a békét és a nemzetközi rendet az államok közötti közös megállapodások garantálják, vagy csak egy hegemón hatalom katonai, gazdasági és politikai ereje által kikényszeríthető rend lesz? Ez a kérdés az, hogy a nemzetközi jog vagy a legerősebbek jogának világában fogunk-e élni. Íme néhány gondolat erről.
Az ukrajnai háborúban a NATO-országok a nemzetközi jog és egy meghatározatlan „nemzetközi rend“ védelmezőiként lépnek fel egy olyan Oroszországgal szemben, amely Ukrajna megszállásával durván megszegte a nemzetközi jogot, és ezzel lerombolja a nemzetközi rendet. De tényleg ilyen egyszerű ez? Vagy nem inkább arról van szó, hogy minden háborús fél, beleértve az USA-t és NATO-szövetségeseit is, többszörösen megszegte, sőt visszaélt a nemzetközi joggal?
De ez nem minden. Ha a konfliktusban részt vevő valamennyi fél betartotta volna a hatályos nemzetközi jogot, ez a háború megelőzhető lett volna. A mérhetetlen emberi szenvedés, emberek százezreinek halála, testi és lelki megcsonkítása a front mindkét oldalán elkerülhető lett volna. Ukrajnát nem sodorta volna az összeomlás szélére a pusztítás, a belső viszály, az elszegényedés, az eladósodás és a növekvő elnéptelenedés, és továbbra is létezne az 1991-es határain belül. És az emberiség nem lenne kitéve a hidegháború óta talán legnagyobb nukleáris kockázatnak.
Ennek a cikknek nem célja eldönteni, hogy mikor kezdődött ez a háború, vagy, hogy ki viseli érte a fő felelősséget. Az ukrajnai háború példája azonban azt hivatott hangsúlyozni, hogy az ENSZ Alapokmányán alapuló nemzetközi jog milyen döntő jelentőséggel bír a békésebb világrend fenntartásában. Ha fegyveres erő nélkül akarjuk elérni a globális békét, akkor ezt csak az általánosan elfogadott nemzetközi jog segítségével lehet elérni.
A nemzetközi jog megsértésének vádja
A NATO-országokban a nemzetközi jogot sértő orosz agressziós háború vádja és az ebből fakadó önvédelemhez való jog uralja az ukrajnai háborúval kapcsolatos viták összességét. Ezt a nemzetközi jogra való megkérdőjelezhetetlen hivatkozást használják a NATO-országok arra, hogy igazolják katonai szerepüket az ukrajnai háborúban.
A nemzetközi joggal való ellentét vádja az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Alapokmányára hivatkozik. És ez igaz is, abban minden tagállam kötelezettséget vállalt arra, hogy nem alkalmaz katonai erőt politikai célok elérése érdekében (2/4. cikk), és támadás esetén minden tagállamnak biztosított az egyéni és kollektív önvédelem joga (51. cikk). Az Ukrajna elleni orosz invázió tehát ellentétes volt a nemzetközi joggal. Ez feljogosítja Ukrajnát arra, hogy megvédje magát, a NATO-államokat pedig arra, hogy katonailag támogassák Ukrajnát.
De vajon ez a szerződés felhasználható-e arra, hogy igazolja egy több éven át tartó háború viselését, amely a megtámadott állam elpusztításával végződhet? És vajon ez indokolja-e a háború kiterjesztését Oroszországra is, ami egy nukleáris világháború kirobbantásának kockázatával jár? És mindezt anélkül, hogy megkísérelnénk békésen megoldani a háborúhoz vezető konfliktust? Aligha! Az Alapokmány célja az emberiség békéjének megőrzése, és nem a háborúk igazolása. A preambuluma is ezzel a felhívással kezdődik: „MI, AZ EGYESÜLT NEMZETEK NÉPEI, elhatározván azt, hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, …“. Ennek az ukrajnai háborúra is vonatkoznia kellene.
Az ENSZ Alapokmányának békeparancsa
Pontosan az ENSZ Alapokmányának békekövetelménye az, amely magában foglalja az erőszak alkalmazásának tilalmát – és nem fordítva. Rögtön az elején az áll, hogy „Az Egyesült Nemzetek célja, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot és evégből hathatós együttes intézkedéseket tegyen a békét fenyegető bűncselekmények megelőzésére és megszüntetésére, a támadó cselekményeknek vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze vagy megoldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek; (1/1. cikk). Hasonló felhívások a konfliktusok tárgyalásos úton történő rendezésére többször is találhatók az Alapokmányban.
Az Ukrajna esetében azonban ez nem történt meg. Ez egy régóta ismert, ellentétes biztonsági érdekekből fakadó államközi konfliktus (és nem „előtörténet“, ahogyan azt Németországban gyakran lekicsinylik. Ez tehát egy tipikus helyzet, amelyet az ENSZ Alapokmányának megfelelően diplomáciai úton kellett volna – és lehetett volna! – megoldani. Oroszország 1997 óta többször világossá tette, hogy a NATO ukrajnai és a fekete-tengeri terjeszkedését közvetlenül a határainál egzisztenciális fenyegetésnek tekinti. Az orosz tárgyalási ajánlatokat azonban az USA és a NATO-államok visszautasították. Éppen ellenkezőleg; 2008 óta a NATO minden lehetséges eszközzel Ukrajna tagságát szorgalmazza, ezzel is növelve a nyomást Oroszországra. Az Oroszországgal kötött fegyverzetkorlátozási és bizalomépítő intézkedésekről szóló összes szerződést felmondták, és Oroszország nukleáris második csapásmérő képességét a romániai és lengyelországi rakétavédelmi rendszerekkel korlátozták. A NATO többször tartott katonai manővereket ukrán területen és a Fekete-tengeren, és nyíltan támogatta Ukrajna demokratikusan megválasztott elnökének 2014-es fegyveres megbuktatását, hogy Kijevben NATO-barát kormányt állítson fel. A minszki megállapodással a Nyugat valószínűleg nem a konfliktust akarta megoldani, hanem csak időt akart nyerni Ukrajna felfegyverzésére. A NATO-államok így olyan útra léptek, amely egyre inkább lehetetlenné tette az ENSZ Alapokmányában előírt békés megoldást.
Az az érv, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem tárgyalandó, mivel szabadon választhatja meg biztonsági megállapodásait, szintén helytelen. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) „Párizsi Charta egy új Európáért“ című dokumentumában – amely nemzetközi jogilag is kötelező érvényű szerződés – valamennyi európai állam, valamint az USA és Kanada már 1990-ben kijelentette: „A biztonság [az európai kontinensen] oszthatatlan, és minden egyes résztvevő állam biztonsága elválaszthatatlan az összes többi állam biztonságától“. Az EBESZ 1999-es isztambuli dokumentumában ezt tovább pontosították: „Minden résztvevő állam tiszteletben tartja az összes többi állam jogait ebben a tekintetben [vagyis a biztonsági megállapodásokban]. Nem fogják a saját biztonságukat más államok biztonságának rovására megszilárdítani“.
A békés megoldás megakadályozása
Háború esetén az ENSZ tagállamai is kötelesek tárgyalások útján békés megoldást találni. Az ukrajnai háború esetében Oroszország és Ukrajna eleget tett ennek a kötelezettségnek. Az orosz és ukrán tárgyalócsoportok mindössze három nappal az orosz invázió kezdete után találkoztak, és alig hat héttel később, 2022. március 29-én Isztambulban a két fél tízpontos közleményben állapodott meg, amely egy mindenre kiterjedő ukrán-orosz békeszerződés alapját képezte.
A közlemény azonban nem vezetett békeszerződéshez. Néhány nappal korábban, 2022. március 24-én a NATO egy brüsszeli rendkívüli csúcstalálkozón már világossá tette, hogy nem fogja támogatni az ilyen béketárgyalásokat. Amikor Zelenszkij elnök mégis ragaszkodott az isztambuli közleményhez, Boris Johnson brit miniszterelnök 2022. április 9-én Kijevben tett meglepetésszerű látogatása során félreérthetetlenül világossá tette az ukránoknak, hogy elveszítik a Nyugat minden támogatását, ha békeszerződést kötnek Oroszországgal.
2022. április 26-án az amerikai védelmi miniszter, Lloyd Austin ezután kijelentette, hogy az USA célja az ukrajnai háborúban most már a következő: „Annyira meg akarjuk gyengíteni Oroszországot, hogy soha többé ne legyen képes olyan dolgokra, mint egy katonai invázió Ukrajna ellen“. Ezzel az Egyesült Államok is egy politikai célt fogalmazott meg az ukrajnai háborúban, amelyet katonai eszközökkel akar elérni. Nem pontosan azt teszik, amivel Oroszországot vádolják? Ennek azonban az lett a következménye, hogy a mielőbbi és átfogó béke minden lehetősége elveszett, és Ukrajna belesüllyedt egy olyan háborúba, amely immár az egész létét veszélyeztetheti.
Ha a NATO-államok az ENSZ Alapokmányának megfelelően támogatták volna a 2022 márciusi/áprilisi ukrán-orosz béketárgyalásokat, akkor ez a háború legkésőbb két hónap múlva véget érhetett volna – és Ukrajna számára sokkal jobb feltételekkel, mint ami ma lehetséges lenne.
A kölcsönös szuverenitás elve
Az állami szuverenitás kölcsönös elismerése a harmincéves háború lezárásának egyezménye, a westfáliai béke egyik sarokköve volt, és a mai napig az. Ezt az ENSZ Alapokmánya a „szuverén egyenlőség“ kifejezéssel rögzíti (az eredeti szövegben: „principle of sovereign equality“ a 2/1. cikkben). Ez azt jelenti, hogy minden államnak joga van megválasztani saját politikai rendszerét és ennek megfelelően szabályozni saját belügyeit más államok beavatkozása nélkül. Ezt az elvet az ukrajnai konfliktusban durván megsértették.
Victoria Nuland akkori amerikai külügyi államtitkár szerint az USA már 2014 előtt ötmilliárd dollárt fektetett be az ország „nyugatosításába“. Ez hatalmas összeg volt Európa egyik legszegényebb országa számára. Sőt, nagyon valószínű, hogy ennél jóval nagyobb összegekről volt szó, például más nyugati államok és titkosszolgálataik, valamint magánalapítványaik pénzéről. Nyugati politikusok – köztük az akkori német külügyminiszter, Guido Westerwelle – többször is csatlakoztak a kijevi Majdan téren tüntetőkhöz, akiknek egy része fel volt fegyverezve, és támogatásukról biztosították őket – ez szinte egyedülálló esemény, amit egyetlen nyugati ország sem fogadna el magának.
Egy lehallgatott beszélgetésben, amelyet Nuland és az akkori kijevi amerikai nagykövet folytatott, még arról is szó esett, hogy egy sikeres bukást követően melyik különösen USA-barát politikust kellene ukrán miniszterelnöknek kinevezni. És pontosan ez történt. Az a tény, hogy Viktor Janukovicsot, az EBESZ és az EU által akkoriban szabadnak és tisztességesnek minősített országos választásokon demokratikusan megválasztott elnököt leváltották, úgy tűnik, senkit sem zavart Nyugaton. A belügyekbe való, a nemzetközi jogot sértő beavatkozás nélkül valószínűleg nem lett volna puccs, nem lettek volna zavargások Ukrajna számos részén, és nem történt volna meg a Krím és Donbasz elszakadása.
Az egyetemesség elve
Talán az a legmegdöbbentőbb abban a nyugati vádban, hogy Oroszország a nemzetközi jogot megsértve agressziós háborút folytat, hogy az USA és NATO-szövetségesei a hidegháború vége óta maguk is többször vezettek a nemzetközi jogot megsértve agressziós háborút. Ismerjük a Szerbia (1999), Irak (2003), Líbia (2011) és Szíria (2014) elleni háborúkat, amelyek megsértették a nemzetközi jogot. Kevésbé ismert, hogy az USA 1992 és 2022 között 251 alkalommal avatkozott be katonailag más országokba (az amerikai Kongresszusi Kutatószolgálat adatai szerint). Ez még nem is tartalmazza a CIA műveleteit és a proxy-háborúk támogatását. Valószínűleg joggal feltételezhetjük, hogy e beavatkozások túlnyomó többségére nem terjedt ki a nemzetközi jog. Az USA katonai erőn alapuló hegemóniaigénye egyszerűen nem egyeztethető össze az ENSZ Alapokmányával, amely a népek szuverén egyenlőségén és a béke elvén alapul.
A nemzetközi jognak azonban csak akkor van értelme, ha univerzális – más szóval, ha minden államra egyformán vonatkozik. A NATO-államok többszöri, a nemzetközi jogot sértő beavatkozása már jóval Oroszország Ukrajna elleni támadása előtt aláásta a nemzetközi jogot, ezért az Oroszországgal szemben ma megfogalmazott vád nem tűnik őszintének és kérdéses. Nyugaton sajnos hozzászoktunk ahhoz, hogy más mércét fogadunk el magunkkal és a „többiekkel“ szemben. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a NATO-országokban szívesen beszélnek egy fiktív „szabályokon alapuló nemzetközi rendről“, és már nem a nemzetközi jogról.
Fordulat, amely visszavezet a nemzetközi joghoz?
Az idők azonban megváltoztak, és az USA már nem az az egyedüli katonai, gazdasági, technológiai és így politikai szuperhatalom, amely 30 évvel ezelőtt volt. Ma az USA-nak – és európai szövetségeseinek – meg kell osztania a hatalmat a világ más államaival. A világ már többpólusúvá vált.
És az akkori meggyőződés, hogy az USA, mint a jó és a haladás ereje, katonai erejét arra fogja használni, hogy olyan globális rendet teremtsen, amelyben a demokrácia, a jogállamiság és a gazdasági jólét fog uralkodni, nem vált valóra. A 251 katonai beavatkozás, a CIA-műveletek és a proxy-háborúkban végrehajtott fegyverszállítások egyike sem teremtett demokráciát, jogállamiságot vagy gazdasági jólétet. Csak káoszt, anarchiát, gazdasági és társadalmi összeomlást és mérhetetlen emberi szenvedést hoztak létre. Ukrajna valószínűleg hasonló sorsra jut. A hegemón igények és a fegyverek nem teremtenek rendet és békét.
Talán éppen ez az értelmetlen és embertelen ukrajnai háború fog meggyőzni bennünket arról, hogy az ENSZ Alapokmánya, amely mind a 193 tagállam „Soha többé háborút“ és „emberiséget“ közös fogadalmában csúcsosodik ki, egyenlőbb, jobb és békésebb jövőt ígér az egész emberiség számára. S az mindannyiunk feladata, hogy ehhez akarjuk is tartani magunk!
A cikk eredetileg itt jeletn meg: https://weltwoche.ch/story/russland-der-westen-und-das-voelkerrecht/
Magyarra Péli Éva fordította
Be the first to comment